Az akác (Robinia) őshazája az amerikai kontinens, nemzetségébe alig 10 fa és cserjefaj tartozik. E fajok közül erdőgazdasági jelentősége a fehér akácnak (Robinia pseudoacacia) van. Magyarországra 1710-1720 között hozták be, kezdetben parkfának, illetve sorfának ültették. Az 1800-as évek elején kezdték meg az Alföld fásítását, kezdetben mezővédő erdősávokat hoztak létre a futóhomok megkötésére, később viszont már a mezőgazdasági művelésre nem alkalmas területeken is elkezdték a telepítést, melyet törvény is előírt. A “szegény ember fájának” is nevezik, mivel a második világháború előtt a kis parasztgazdaságok kedvelt fája volt, sokoldalú felhasználásának és tartósságának köszönhetően.

Esősorban a melegebb, napsütéses tájat kedveli, és nagyon fényigényes. A meleg, könnyű, laza talaj az ideális számára, függetlenül attól, hogy agyagos vagy homokos. A folyók árterületein és a magasabb talajvízzel bíró területeken viszont nem él meg, nem szereti, ha időszakosan elönti a víz.

Gyökérzete a felszínen messze szétterül, kiválóan szaporítható gyökérsarjról, a gyökerek felszaggatásával. A gyökereken lévő apró gumókban baktériumok élnek, melyek a levegőből nitrogént kötnek meg.

Károsítói az akáclevél aknázómoly, az akác hólyagosmoly és az akác gubacsszúnyog.

Fája likacsgyűrűs, színes gesztű, túltartott fák esetén gyakori jelenség a tőkorhadás.

A vágásérett kort 25-30 éves korára eléri, termőhelytől függően.

Sokoldalúan felhasználható, kemény és tartós elsőrendű épületfa, gazdasági szerszámfa, és nagyon kedvelt tűzifa, kiváló mézelő.

Tartóssága szabadban: 80 év, állandóan szárazon kb. 1500 év.

Az akác fűtőértéke (15%-os fanedvesség mellett): 3520 kcal/kg, 14.737 kJ/kg.